Zukor Adolf 1873-ban született a Zemplén megyei Ricsén. Édesapja, Czucker Jákob vegyesboltot működtetett a faluban és földet művelt, de egy baleset következtében korán meghalt. Az alig egyéves Adolf és bátyja, Artúr az édesanyjukkal, Liebermann Hánival maradt, aki nem tudta feldolgozni férje halálát, és néhány év múlva szintén elhunyt. Ekkor a rabbicsaládból származó asszony testvére vette át a gyerekek nevelését, akik Mátészalkára kerültek és itt végezték a polgári iskolát. Artúr kiváló tanuló volt és egyenes út vezetett számára a rabbi hivatás felé, míg Adolfot kevésbé érdekelték a tanulmányai. Ő 12 éves korában már inas volt egy abaújszántói boltban, miközben heti két napot esti iskolába járt. „Ekkoriban folyamatosan érkeztek a levelek az Amerikába vándorolt emberektől. Ezek kézről kézre jártak, hiszen lelkesen írtak bennük a szabadságról és a lehetőségekről. Én is elolvastam őket, továbbá minden olyan Amerikáról szóló könyvet, amihez hozzájutottam. Amikor valaki hazajött látogatóba, élénk kérdezősködésbe kezdtem arról a messzi és távoli országról. Tizennégy éves koromban végül elhatároztam, hogy magam is útnak indulok.” – írta később az önéletrajzában.

Mint az az idézetből is látszik, Zukor döntése korántsem egyedi, hiszen a régióból az 1880-as években már sokan útra keltek, sőt, a mozgás kétirányú volt, és a visszatérők beszámolói vonzó képet festettek a távoli kontinensről. Az Európából Amerikába tartó vándorlás kiindulási centruma ebben az időben helyeződött át fokozatosan a nyugat-európai területekről Közép-, Kelet- és Dél-Európába, és ekkor indult a tömeges kivándorlás Magyarországról. Az új hullámmal érkezőket az Egyesült Államokban „new immigrant”-nak nevezték, némi aggodalommal konstatálva, hogy a népesség etnikai összetétele eltér a korábban beutazóktól. Az európai kikötők regiszterei szerint 1871 és 1913 között Magyarországról mintegy kétmillió fő hajózott ki, és kicsit több, mint 1 800 000 szállt partra az Egyesült Államokban. Puskás Julianna kutatásában felhívja a figyelmet arra, hogy ebből le kell vonni a többször ide-oda hajózó személyeket, így a valódi szám körülbelül 1 300-350 000 főre tehető.

1880 és 1889 között, tehát Zukor indulásának idején, az amerikai bevándorlási hivatal 109 992 főt regisztrált Magyarországról. Ezek az emberek jellemzően gazdasági bevándorlók voltak, iskolázottságuk alacsony, munkásként és telepesként helyezkedtek el és csak néhány esetben, kivételes ambícióval és tehetséggel futottak be igazán meghatározó karriert. Zukor története így tipikusnak és rendhagyónak is tekinthető, hiszen egyszerre követte a korabeli trendet és feszítette szét annak kereteit azzal, hogy a saját képességeit és lehetőségeit maximálisan kihasználó „self-made man” vált belőle.

Zukor 1888-ban, alig 15 évesen vágott neki az ismeretlennek, de előbb bátyjához kellett eljutnia, aki akkor már a berlini egyetemen tanult. Artúr segítségével jegyet váltott egy Amerika felé tartó gőzhajóra, és a saját magáról terjesztett legenda szerint csak pár dollárt vitt magával, amit gondosan a mellényzsebébe varrt. „Amint Amerika földjére léptem, szinte újjászülettem. […] a levegőben éreztem a szabadság illatát.” – emlékezett később.

New Yorkban nincstelen bevándorlóként kezdetben nagyon nehéz dolga volt. Először egy szódagyárban dolgozott, majd felvették egy prémkereskedésbe, ahol gyorsan kitanulta a szakmát. Az 1893-as Chicago-i Világkiállítás sok vállalkozókedvű fiatalt vonzott, így Zukor is nekivágott, hogy a Közép-Nyugaton csinálja meg a szerencséjét. A szőrmeüzlet itt is jól ment, az általa alapított vállalat, a Novelty Fur Company hamarosan 20-30 embernek adott munkát. Ekkor már tehetős üzletembernek számított, de végül mégsem a divatiparban, hanem a filmbizniszben találta meg igazán a számítását. Ezzel egyébként nem volt egyedül a hasonló pályát befutó kollégái között, hiszen Samuel Goldwyn, az MGM egyik alapítója eredetileg kesztyűket árult, Louis B. Mayer használt ruhát, Carl Laemmle egy wisconsini ruhaboltot vezetett, a Warnerek cipőüzletben utaztak, és a másik magyar származású stúdióalapító, William Fox egy ideig szintén textilekkel foglalkozott.

Mozipionírból filmgyártó

A mozgókép a századfordulón még új találmánynak számított, Zukor először nem is vetítések formájában, hanem a korszakban népszerű szórakozóhelyeken, úgynevezett „penny arcade”-okban találkozott vele. Az itt felállított gépekbe kucskálva gyors egymásutánban váltogatott fényképeket lehetett látni, amelyek rövid jelenetekké álltak össze. Zukor 1903-ban azzal lépett be a szórakoztatóiparba, hogy David Warfielddel és Marcus Loewvel társulva megnyitotta saját penny arcade-ját Manhattanben Automatic Vaudeville Theatre néven. A hely gyorsan népszerű lett és további üzletekkel kiegészülve egész hálózattá bővült.

Zukor mindig új látványosságokat mutatott be, és hamar ráérzett arra, hogy a mozgókép sikerének igazi titka abban áll, ha egyszemélyes mulatságból közösségi élménnyé válik. Mivel a vetítések egyre látogatottabbak voltak, ő is ebbe az irányba mozdult, sőt, a legmerészebb ötletekre is fogékonynak mutatkozott. Első mozija, a Crystal Hall arról kapta nevét, hogy a bejáratához üveglépcső vezetett, amiben színes fénnyel megvilágított víz csörgedezett.

Egy másik érdekesség volt a korai némafilmek egyik sajátos műfaja, a „fantomút” (phantom ride), amely lényegében valamilyen mozgó jármű fedélzetéről készített felvételt jelentett.5 Ezek a néhány perc hosszúságú, dinamikus képek lenyűgözték a korabeli nézőket és az utazás, a felfedezés élményét nyújtották. A „fantom” kifejezés egyrészt utalt a járművön utazó, egyébként láthatatlan személy nézőpontjára, másrészt arra, hogy az utazás maga is egyfajta illúzió. A legizgalmasabb megoldást George C. Hale mérnök szabadalmaztatta 1904-ben, és a St. Louis-ban megrendezett világkiállításon mutatták be. A Hale’s Tours egyfajta korai szimulátor volt, amiben a hagyományos mozibelső helyett egy vonatkocsi berendezését kombinálták a vetítéssel. Hogy az átélt élmény minél életszerűbb legyen, az előadás alatt mechanikus eszközök rázták a nézőteret, a vonat sípolt és más hanghatásokat keltett. A Hale’s Tours-t Zukor tette igazán ismertté azzal, hogy elhozta New Yorkba, ahol egyszerre akár 60 néző is beülhetett a virtuális vonatba. Az ilyen mulatságok azonban csak rövid ideig voltak divatosak, mert a nézők egyre inkább drámára, lebilincselő történetekre vágytak.

Ebben az időben már zajlott az a háború, amit néhány ambiciózus, független piaci szereplő, többek között Zukor vívott Thomas Edison ellen, aki megpróbálta monopolizálni a dinamikusan fejlődő filmipart. Edison vezetésével 1908-ban alakult meg a több céget egyesítő Motion Picture Patents Company, amelyet általában csak a „Tröszt” néven ismertek. A Tröszt elsősorban technológiai szabványok segítségével kívánta kontrollálni, hogy ki juthat filmhez és vetítési lehetőséghez, és a köreiken kívül állókat kíméletlenül elzárták a lehetőségektől. A függetlenek különböző módszerekkel próbálták megtörni a hatalmukat, és nem kis mértékben ennek köszönhető, hogy a Tröszt által uralt keleti part helyett a nyugati part felé orientálódtak, megindítva ezzel Hollywood fejlődését. A Tröszt tevékenységét végül 1915-ben elmarasztalta a szövetségi bíróság, amely a Shermanról elnevezett trösztellenes törvény szellemében a filmiparban is szabad versenyt hirdetett. Zukor ezekben az években dolgozta ki azt a módszert, amely később olyan sikeressé tette. Rájött arra, hogy a legbiztosabb megoldás, ha a területet vertikálisan egyesíti, és mind a filmgyártást, mind a forgalmazást, mind a filmek bemutatását, vagyis a vetítőhelyeket ellenőrzi. Ezzel nem sérti a trösztellenes törvényt, de biztosította a teljes produkciós és ellátási láncot, amit olyan finomra hangolt megoldásokkal erősített, mint például a „block booking”, amikor a moziknak nem egyenként, hanem csomagban adta át a filmeket.

Zukor 1912-ben azzal a merész döntéssel írta be magát a filmtörténetbe, hogy 40 000 dollárért megvette az Erzsébet királynő (Les amours de la reine Élisabeth) című francia film amerikai forgalmazási jogát Louis Mercaton producertől. A negyven perces filmben a korszak leghíresebb európai színésznője, Sarah Bernhardt játszotta a címszerepet. A New York-i Lyceum Theatre-ben tartott premier nagy sikert hozott és két dolgot bizonyított: a nézők igénylik a hosszabb, akár egész estés fikciós filmeket, és a minőségi anyagból, kiváló színészekkel forgatott produkciók semmiképp sem jelentenek alacsonyabb nívót, mint a filmeknél akkoriban igényesebb szórakozási formának tekintett színház. Zukor ennek szellemében Famous Players Film Company-nak nevezte forgalmazó cégét és a velős „Famous Players in Famous Plays” (Híres színészek híres darabokban) mottóval hirdette meggyőződését.

A forgalmazástól már csak pár lépés volt a gyártás, és Zukor ezt a néhány lépést is gyorsan megtette. Manhattan 26. utcájában kibérelt egy üres fegyverraktárat és stúdióvá alakította (ez a ma is működő Chelsea Studios), majd vérbeli producerként forgatta le első filmjét. A zendai fogolyhoz (The Prisoner of Zenda, 1913) a legjobb munkatársakat szerződtette, rendezőnek például A nagy vonatrablást is jegyző Edwin S. Portert, valamint Hugh Fordot. A kalandos történet elrepít Kelet-Európába, vagyis annak egyik elképzelt királyságába, Ruritániába, ahol összeesküvést szőnek az uralkodó ellen. A főszerepet James K. Hackett játszotta, aki ismert Broadway sztár volt, és Zukor mindent bevetett, hogy további komoly neveket is megnyerjen a filmjeihez. Legnagyobb fogása mégis egy frissen felfedezett tehetség, a bájosan üde Mary Pickford lett, aki Amerika első számú kedvenceként két évtizeden át játszotta az ártatlan és szeretetreméltó szőkeségeket. Pickford imázsát szigorú szabályok szerint tartották fenn. Nem dohányozhatott, csak alkalmanként ihatott alkoholt, nem viselhetett feltűnő sminket. Zukor önéletrajzában őszintén vall arról, hogy a siker érdekében milyen keményen fogták a korai sztárokat: „Nem kértük Maryt, hogy göndör fürtökkel és köténykében jelenjen meg a hétköznapokban, azt viszont elvártuk, hogy tinédzsernek nézzen ki. Érthető volt, hogy Mary életkorának megfelelően és a legújabb divat szerint szeretett volna öltözködni. De a nyilvánosság előtt mindannyiunk érdekében óvakodnunk kellett ettől. Be kell vallanom azonban, hogy privát találkozók alkalmával mindig megcsodáltam a ruháit.”

1915-ben a Famous Players stúdiójában tűz ütött ki és a gyúlékony nitrofilmek és a felszerelés pillanatok alatt elpusztult. Zukor vállalata, talán a gyors talpra állás reményében, 1916-ban összeolvadt Jesse L. Lasky cégével, és Famous Players-Lasky néven dolgoztak tovább. A harmadik kapcsolódó céget, a Paramountot William Hodkinson alapította 1914-ben és eredeti profilja a filmforgalmazás volt. A vállalkozás az ország távoli vidékeire is hatékonyan juttatta el a filmeket, így kézenfekvőnek tűnt, hogy a Zukor-féle vertikális elképzelés megteremtéséhez a Paramount teljes bekebelezésén át vezet az út. Hodkinsont ezért 1916-ban kivásárolták a cégből és magukhoz vonták annak erőforrásait, amivel megkerülhetetlen tényezővé váltak a piacon. Laskynak már az 1910-es évek közepén volt egy kisebb, forgatásokra használt telke Hollywoodban, amit Cecil B. DeMille segítségével szerzett meg. 1926-ra azonban ezt már jócskán kinőtték, ezért egy másik terület megvásárlásával nagyszabású hollywoodi stúdiófejlesztésbe kezdtek. Bár Zukor személyét általában Hollywoodhoz kötik, ő maga inkább a keleti parton érezte jól magát. New Yorkban tartotta a bázisát, csak ritkán látogatott Hollywoodba, ahol a megbízásából B. P. Schulberg felügyelte a munkát. 1927. április 1-től a cég neve Paramount Famous Lasky Corporation, 1930-tól pedig Paramount Publix Corporation volt.

A Paramount fénykorában a legnagyobb sztárokat foglalkoztatta, a logóján látható csillagok kezdetben egy-egy itt játszó sztárt jelképeztek. Ide szerződött Marguerite Clark, Pauline Frederick, William Farnum, Douglas Fairbanks, Gloria Swanson, Rudolph Valentino és Pola Negri, itt forogtak a William Boyd alakításában Hopalong Cassidy westernfilmjei. Zukor stúdióvezetőként 1913 és 1930 között mintegy 80 film producere volt.

A legnagyobb kritikai sikert ebben az időben a Szárnyak (Wings, r: William A. Wellman, 1927) című első világháborús romantikus háborús dráma aratta, amely Clara Bow, Charles Buddy Rogers és Richard Arlen főszerelésével készült, és katonai pilóták szerelmi vetélkedése áll a történet középpontjában. A film azért is emlékezetes, mert a filmtörténet első Oscar-díj átadóján (amit ekkor még nem Oscarnak, hanem csak hivatalosan az Amerikai Filmakadémia díjának neveztek), mindjárt két díjat is nyert. Ez lett a legjobb film (Academy Award for Outstanding Picture) és Roy Pomeroy megkapta a legjobb vizuális effektusokért járó elismerést a bravúros technikai megoldásokért (Best Engineering Effects), amelyek különösen a repülési jelenetekben voltak látványosak. Érdekes, hogy ugyanebben az évben egy másik magyar stúdióalapító, William Fox is elnyerte az Akadémia díját a legjobb filmért, mégpedig a Virradat (Sunrise: A Song of Two Humans, r: Friedrich Wilhelm Murnau, 1927) című filmmel az akkor még létező Best Unique and Artistic Production kategóriában. Emellett a Szárnyakkal versenyző A hetedik mennyország (7th Heaven, r: Frank Borzage, 1927) is Fox film volt, A hontalan hős (The Last Command, r: Josef von Sternberg, 1928) című Paramount filmért pedig Bíró Lajos forgatókönyvírót jelölték a legjobb eredeti történet kategóriában (Best Writing, Original Story).

A Paramount a folyamatos gyártási tevékenység mellett szerte az Egyesült Államokban többszáz mozit üzemeltett. New Yorkban a Broadway és a 43. utca sarkán vásárolt telken 1926-ban nyílt meg a 33 emeletes art deco stílusú Paramount Buliding, amely New York egyik emblematikus épülete lett. A cég 1927 és 1957 között saját filmhíradót is kiadott, amelynek felvételei a két világháború között számos országban, így a Magyar Világhíradó anyagai között is megjelentek.

Zukort nem részegítették meg a sikerek, hosszú évek alatt kialakított imázsa a filmipar kemény, mégis szeretetreméltó figurájává tette. Alacsony termetű volt, járása lopakodóan puha, amivel gyakran (nem mindig pozitív értelemben) meglepte munkatársait, és hiába tanult meg angolul, erős magyar akcentusa élete végéig megmaradt. Puritán és egészséges életet élt, gyakran tett hosszú éjszakai sétákat és ragaszkodott a délutáni alvás jótékony szokásához, amit saját bevallása szerint még Edisontól lesett el. Derűs, de tartózkodó, hatalmának tudatában levő magatartásával komoly tekintélyt vívott ki magának. Nem művész volt, hanem elsősorban és mindenekelőtt tehetséges üzletember, aki a filmipar minden területét ennek megfelelően szemlélte.

„Adolph Zukor teljesen atipikus filmmágnás volt – nem hivalkodott, megfontolt, modora szelíd, kiszámítható, szinte visszahúzódó. Míg a filmipar más úttörői, mint például D. W. Griffith, Samuel Goldwyn és Louis B. Mayer, viszályaik, dühkitöréseik és különcségeik révén majdnem olyan híressé váltak, mint a filmjeikben szereplő sztárok, Zukor urat összetéveszthették egy közönséges üzletemberrel – mint amilyen egykor prémkereskedőként lehetett – vagy akár egy bankárral. De Zukor, aki inkább a színfalak mögött dolgozott, igazi látnok volt, aki jóval mások előtt megsejtette, hogy a mozgóképből az a nagyszerű tömegszórakoztató és művészeti médium válhat, ami ma.” – fogalmazott Albin Krebs a New York Times nekrológjában. Jelmondata, miszerint „a közönség sohasem téved” találóan fejezte ki filozófiáját.

Zukor 1897-ben vette feleségül Lottie Kaufmant, egy észak-dakotai magyar-zsidó telepescsalád gyermekét. Kapcsolatuk mély és tartós volt, az asszony biztosította a meleg családi hátteret a férje számára. Két gyermekük született, Eugene J. Zukor, aki felnőve a Paramountnak dolgozott, és Mildred Zukor, aki később Arthur Loew-nek, Marcus Loew fiának felesége lett. Lottie testvére, Albert Kaufman szintén a Paramountnál vállalt munkát, így a családi kötelékek erősítették az üzleti manővereket.

Pillantás Európára

A Paramount 1920 környékén egyre intenzívebben próbálta erősíteni az Amerikán kívüli érdekeltségeit. Elsősorban Közép- és Kelet-Európára összpontosítottak, ahonnan megpróbálták elszívni a tehetségeket, illetve közönséget szerezni az amerikai filmnek. Ebből az időből származik például az a különleges dokumentum, amely azt illusztrálja, hogy a magyar filmesek figyelemmel követték a stúdióalapító felemelkedését és olykor megpróbáltak kopogtatni nála. 1920. június 16-án Korda Sándor, vagyis a leendő Sir Alexander Korda levelet küldött Bécsből New Yorkba Zukornak, amelyben a lehető legmélyebb tisztelet hangján szólítja meg őt.8 Az akkor 20 éves fiatalember leírja pályáját és széleskörű tapasztalatait, majd udvariasan munkát kér a producertől. Megírja, hogy örömmel küldene neki egy példányt a legutóbbi munkájából, és megígéri, hogy ha szükséges, gyorsan megtanul angolul. A honfitársaival fenntartott szívélyes kapcsolat persze nem tartotta vissza Zukort attól, hogy adott esetben akár ellenük dolgozzon. A korszak másik legendás rendezője, az ekkoriban szintén Bécsben dolgozó Kertész Mihály például kifejezetten rosszul járt azzal, hogy Zukor lekötötte a Rabszolgakirálynő (Die Sklavenkönigin, 1924) amerikai jogait, amelyet aztán nem mutatott be, annak érdekében, hogy megőrizze az éppen ekkor készülő, hasonló témájú Tízparancsolat (The Ten Commandments, r: Cecil B. DeMille, 1924) című monumentális Paramount film versenyelőnyét.

A Paramount legnagyobb konkurenciája a német UFA volt, amivel szemben 1921-ben megalapították a Berlin-központú, német-amerikai vegyesvállalatot, az Europäische Film AG-t, azaz az EFA-t.10 Ebbe többek között Ernst Lubitsch és Joe May is beszállt, azonban a vállalkozás alig egy év alatt elbukott, mert hiába lett volna sokkal olcsóbb Németországban filmeket gyártani, az inflálódott birodalmi márkában érkező bevételeket lehetetlen volt dollárban kivinni az országból. A második, most már sikeresebb európai manőverre 1925-ben került sor, amikor a nehéz pénzügyi helyzetbe került UFA megsegítésére, cserébe pedig saját érdekeik érvényesítéséért, a nagy amerikai stúdiók szinte versenyt futottak. Az 1925 decemberében megkötött Parufamet egyezség a Paramount, az MGM és az UFA képviselői között a kölcsönért cserébe komoly teret engedett az UFA mozikban az amerikai gyártású filmeknek. A Paramount az 1920-as években tehát komolyan terjeszkedett Európában, saját mozit nyitott Londonban és Párizsban, és talán nem véletlen, hogy az alapító ebben az időben bukkant fel ismét személyesen a szülőföldjén.

A Juhász-kúttól az üzletig

Zukor 1923-ban járt először Magyarországon, majd 1925-ben és 1927-ben is visszatért. 1927. május 7-én Ricsére látogatott bátyja, Artúr, sógora, Albert Kaufman, valamint munkatársai, Ike Blumenthal, Roboz Imre és a Színházi Életet szerkesztő Incze Sándor társaságában. Incze, aki jó pr-osként következetesen építgette a „ricsei árvafiú” tündérmesébe illő történetét, az utazásról írt beszámolójában romantikus képet festett a szőke Tisza partján nosztalgiázó filmmogulról.11 Zukor elsőként egykori szülőházába ment, ahol akkor az unokaöccse lakott. Incze nem felejtette el megemlíteni, hogy a malmot, a templomot és az iskolát is az ő adományaiból építették. Zukor a temetőben meglátogatta szülei sírját, majd egyik rokona, egy sátoraljaújhelyi kávézótulajdonos ebédet készített számára, amelyben kedvenc ízei, a körözött liptai, a palacsinta és a tokaji szerepeltek. Eközben ügyvédje, dr. Weiszburg Béla sorban fogadta a kérelmezőket, akiknek kívánságait gondosan feljegyezte. Az útnak egy további következménye is lett, mert Zukor ekkor szembesült azzal, hogy a faluban nincs megoldva az ivóvíz ellátás, így elhatározta, hogy artézi kutat furat a község által kijelölt köztéren. A fúrást kezdeményező kérelmet Weiszburg már októberben beadta a megfelelő hivatalokhoz, és a kút a következő évben el is készült.12 A kút fölé Gárdos Aladár szobrászművész alkotása került, amely egy botjára támaszkodó juhászt ábrázol, és a mai napig látható.

A Paramount ekkor már egész kis hálózatot tartott fenn Budapesten, amely a szórakoztatóiparban jól tájékozódó, megbízható emberekre épült. Ezek között a kulcsfigura Roboz Imre volt, aki mind a színházi, mind a filmes közegben otthonosan mozgott. Roboz az egyik első magyarországi filmvállalat, a Projectograph titkáraként kezdte a pályát. Szerkesztője volt a Mozgófénykép Híradó című folyóiratnak és 1914-ben a Phönix Filmipari Rt. igazgatója lett. 1921-ben, a Paramounttal kapcsolatban üzleti álló Ben Blumenthal vásárolta meg a budapesti Vígszínházat, amelynek igazgatói posztját Roboz Imre kapta. Roboz sokat és ügyesen lobbizott a Paramount érdekében és kiterjedt szakmai levelezést folytatott.13

Zukor 1927-es utazása feltehetően már előkészítette a Paramount a magyarországi leányvállalatának, a Paramount Filmforgalmi Rt.-nek megalapítását.14 A vállalat 1928. március 6-án alakult meg 150 000 pengő alaptőkével. A cég igazgatósági tagjai Ike Blumenthal (Ben Blumenthal testvére), Schäfer Gusztáv, dr. Weiszburg Béla, Graham Cecil John, valamint az ügyvezető-igazgató posztját is betöltő Földes Lajos lettek. A hangosfilmváltás idején egyre-másra röppentek fel a hírek arról, hogy Zukor Magyarországon kívánja kialakítani „az európai kis államok Hollywoodját”, de legalábbis aktívan bekapcsolódik a magyar nyelvű filmek gyártásába.15 A terv szerint kezdetben Párizsban forognak a filmek, „de később Budapesten épülne fel a második stúdió, ahol a filmek újabb változatait készítenék el, mégpedig magyar, román, lengyel, török és görög nyelven. Természetesen ennek a nagy vállalkozásnak a jelentőségét egyelőre fel sem lehet mérni és ha sikerül, akkor Budapest központja lesz Kelet-Európa beszélő filmművészetének.”

Zukor ebben az ügyben 1930 tavaszán érkezett Magyarországra, és a Ritz szálló különtermében egy ragyogó bankett keretében találkozott a filmszakmai szereplőkkel és a politikai döntéshozókkal. Roboz Imrét jelölte ki a megépítendő stúdióval kapcsolatos feladatok koordinálására, valamint arra, hogy a távolból felügyelje a Párizsban zajló munkát. A Paramount a nagyívű tervek ellenére végül csak két magyar nyelvű filmet gyártott, A kacagó asszonyt és Az orvos titkát, mindkettőt a Vígszínház rendezője, Hegedűs Tibor rendezte, Bajor Gizivel a főszerepben, 1930-ban. Mindkét történet egy-egy amerikai produkció remake-je volt, és napjainkra sajnos mindkettő elveszett. Mivel a filmek megbuktak és Magyarországon időközben a német Tobis-Klang hangrendszert vezették be az amerikai Western Electric helyett, a Paramount feladta a magyar nyelvű gyártásra vonatkozó terveit.

A forgalmazás azonban továbbra is működött, a Paramount Filmforgalmi Rt. állandó irodája a budapesti Rákóczi út 59. szám alatt kapott helyet, ahol még saját vetítőjük is volt. A nagy tapasztalattal rendelkező Földes Lajost 1936-ban meglehetősen messzire, a holland gyarmati Bataviába (ma: az indonéziai Dzsakarta) helyezték át, ahol másfél évig képviselte a Paramountot, utóda itthon Palugyay Miklós lett. A háborús években azonban egyre szűkült a mozgástér és akadozott a kommunikáció. Az amerikai filmvállalatok az 1930-as évek végén sorra vonultak ki Berlinből, majd a közép-európai régióból. A munkatárak közül sokan elmenekültek. Roboz Imrét valószínűleg örömmel fogadták volna a Paramountnál az Egyesült Államokban, azonban ő a maradást választotta és 1944-45 telén a nyilasok ölték meg. Bár a Paramount Filmforgalmi Rt. a második világháború után egy rövid időre újra feltűnt a piacon, ekkor már nem jutott komolyabb pozícióhoz, és az utolsó említéseit 1946-ban találjuk.

Zukor ebben az ügyben 1930 tavaszán érkezett Magyarországra, és a Ritz szálló különtermében egy ragyogó bankett keretében találkozott a filmszakmai szereplőkkel és a politikai döntéshozókkal. Roboz Imrét jelölte ki a megépítendő stúdióval kapcsolatos feladatok koordinálására, valamint arra, hogy a távolból felügyelje a Párizsban zajló munkát. A Paramount a nagyívű tervek ellenére végül csak két magyar nyelvű filmet gyártott, A kacagó asszonyt és Az orvos titkát, mindkettőt a Vígszínház rendezője, Hegedűs Tibor rendezte, Bajor Gizivel a főszerepben, 1930-ban. Mindkét történet egy-egy amerikai produkció remake-je volt, és napjainkra sajnos mindkettő elveszett. Mivel a filmek megbuktak és Magyarországon időközben a német Tobis-Klang hangrendszert vezették be az amerikai Western Electric helyett, a Paramount feladta a magyar nyelvű gyártásra vonatkozó terveit.

A forgalmazás azonban továbbra is működött, a Paramount Filmforgalmi Rt. állandó irodája a budapesti Rákóczi út 59. szám alatt kapott helyet, ahol még saját vetítőjük is volt. A nagy tapasztalattal rendelkező Földes Lajost 1936-ban meglehetősen messzire, a holland gyarmati Bataviába (ma: az indonéziai Dzsakarta) helyezték át, ahol másfél évig képviselte a Paramountot, utóda itthon Palugyay Miklós lett. A háborús években azonban egyre szűkült a mozgástér és akadozott a kommunikáció. Az amerikai filmvállalatok az 1930-as évek végén sorra vonultak ki Berlinből, majd a közép-európai régióból. A munkatárak közül sokan elmenekültek. Roboz Imrét valószínűleg örömmel fogadták volna a Paramountnál az Egyesült Államokban, azonban ő a maradást választotta és 1944-45 telén a nyilasok ölték meg. Bár a Paramount Filmforgalmi Rt. a második világháború után egy rövid időre újra feltűnt a piacon, ekkor már nem jutott komolyabb pozícióhoz, és az utolsó említéseit 1946-ban találjuk.

A hangosfilmtől a 3D-ig

A gazdasági világválság a Paramountot is elérte és 1932-ben már komoly veszteségeket okozott. Végül az évtized közepére sikerült stabilizálni a stúdió helyzetét, de ez komoly átszervezésbe és sokak, többek között Lasky pozíciójába került. Zukor, a nagy túlélő, maradt, bár más státuszban. 1936-ban Barney Balaban lett az elnök, Zukor pedig az igazgatótanács elnöke. 1948-ban fel kellett adni a korábban oly sikeres működési rendszert, mert bírósági ítélet mondta ki, hogy a filmstúdiók többé nem birtokolhatnak moziláncokat. A Paramount ennek megfelelően kiszervezte az 1500 moziból álló hálózatát. Az idősödő, de mindig aktív Zukor gyorsan alkalmazkodott a körülményekhez és minden újítás érdekelte. Felismerte a televízióban rejlő lehetőségeket, kísérletezett a szélesvásznú technikával és a térhatású vetítéssel. 1953-ban, a nyolcvanadik születésnapján tartott beszédében kijelentette, hogy a 3D filmé a jövő, amelyet nagyobb újításnak tartott, mint egykor a hangosfilmet. Csak 1959-ben ment nyugdíjba, de élete végéig viselte a Paramount tiszteletbeli elnöki címét.

Zukor emlékezete

Zukort 1976. június 10-én, 103 évesen, álmában élte a halál, Hastings-on-Hudson temetőjében, New York államban helyezték örök nyugalomra. Nagyon korán, már 1928-ban megszületett az első róla írt életrajz The House That Shadows Built (Garden City, New York: Doubleday, Doran) címen, majd 1953-ban, immár a szakma idős és tekintélyes bölcsének visszatekintéseként, kiadták önéletrajzát is The Public Is Never Wrong: My 50 Years in the Picture Industry (New York: G. P. Putnam), amely 2020-ban magyarul is megjelent. Életművét 1949-ben Oscar-díjjal ismerték el, 1960-ban csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán (1617 Vine Street), 100. születésnapjára pedig az amerikai filmszakma hatalmas ünnepséget szervezett.

Emlékét szülőfalujában a Zukor Adolf Művelődési Ház és a Zukor Csárda, Mátészakán a Zukor Adolf Filmszínház neve őrzi. 2012-ben Ricsén, később Mátészalkán is felavatták az emléktábláját. A CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nagydíja a Zukor Adolf-díj.

2023. január 7-én, a 150. évforduló alkalmából felavatásra került Ricsén az Adolph Zukor emlékház. A Magyar Hollywood Tanács által adományozott filmes szakmai kitüntetés szintén Adolph Zukor nevét viseli.

Forrás: nfi.hu